Művésztanárok a debreceni tanítóképzésben

Három hétig látogatható kiállítást rendeztek és nyitottak meg április 10-én a Debreceni Református Hittudományi Egyetem Scientia ac Educatio konferenciájának keretében a Református Kollégium múzeumpedagógiai termében. Alább a megnyitón elhangzottak olvashatók.

„A gyermek rajza beszéd… A feladatok egy részénél adjunk teljes szabadságot, még a témakört se kössük meg. Rajzolják azt, amit akarnak. Ezek a feladatok tájékoztatnak nagyon sokszor a gyermek jelleméről, lelkialkatának természetéről… Rajzában ad ítéletet a dolgokról, rajzi megfogalmazása jelöli érzésvilágának hullámzó állapotát… szellemi tevékenység, amelynek vajúdás árán létrejött eredménye a rajz…”

Gáborjáni Szabó Kálmán fogalmazott így 1945-ös gépelt kéziratában (Hogyan nevel az általános iskola?). Gáborjáni is a Kollégiumból indult, s a Református Kollégium Tanítóképző Intézetében kezdte a nevelői pályát. 1922–44 között mintegy ezer tanítójelöltet oktatott a mesterségbeli készségek elsajátításán túl a helyes látásmódra, művészettörténetre és rajzpedagógiára. Masits László írja portréjában, hogy foglalkozásai nem mindennapi élményt jelentettek, modelljeit is a tanítványai közül választotta 1938-ban, őket örökítette meg pl. a Kántus, a Rézmetsző diákok, a Csokonai a Nagyerdőn című freskókon. Értékelte a gyermekrajzokból áradó eredeti, romlatlan látásmódot, felismerte a játékos rajzolásban rejlő lehetőségeket.

Bakoss Tibor (akinek galéria viselte nevét a Péterfia utcai épületben, s ő 1894–1921 között oktatott a tanítóképzőben) mellett Gáborjáni jelenti a hidat a Kollégium rézmetsző diákjai és a Félegyházi László, Tar Zoltán, s még inkább a Madarász Gyula és Makoldi Sándor fémjelezte újabb rajz- és művészetpedagógiai korszak között. Itt jegyezzük meg, hogy Bakoss Tibor már 1894-ben felismerte: mivel a néptanítók rajztanítást is vezetnek, nagy felelőssége van a tanítóképezdei rajzoktatásnak. Kötelességének érezte, hogy a módszertani könyvek írásán túl ügyeljen a művészeti képzésre, tárlatlátogatásokat, közös rajzolásokat, növendéki kiállításokat szervezett. Makoldi is kiemelt szerepet tulajdonított a tanítói rajzoktatásnak. Vallotta, hogy a gyermeknek a saját vizuális anyanyelvén kell rajzolnia (nemcsak a látványt, hanem az egész jelenséget, a hozzá kapcsolódó érzést is, a fogalmat pedig pl. nézőpontváltással kifejezni a rajzban). „Igyekeztem rávezetni a hallgatóimat a gyermeki vizualitás nézőpontjára. Rájöttek arra, hogy visszahozható még náluk is ez a vizuális anyanyelvi szint” – nyilatkozta Makoldi. A most újra látható Kölcsey-portréja odakívánkozik a Kölcsey-terembe. A költő idén 210 éve, 1809-ben fejezte be kollégiumi tanulmányait; de a jövő évi kultúra napi ünnepségünk is méltó alkalom lehet, születésének 230. évében újraavathatnánk a festményt… (Külön is izgalmas lehet továbbá az egykor a kisvárdai tanítóképzőn végzett Bancsi Ilona tárlókban álló óravázlatainak sora. 1936-ban lett népiskolai tanító, s jól árulkodik a dokumentum a korabeli rajzórák szemléleti jellemzőiről és tematikájáról is.)  

A mostani kiállításon természetesen a fönt említett művésztanárok munkái is megtekinthetők, de a tárlat fölkarolja a debreceni kollégiumi rajzoktatás több mint két évszázadát, a 18–19. század fordulójától napjainkig. A tárlatot rendező Tamus István művésztanár szintén ezt az újabb periódust teljesítette ki művészetpedagógiai munkájával, de művészetszervezői tevékenységével is hagyomány-átörökítő feladatot vállalt, leginkább a grafikai örökség őrzésében-megújításában. Nem véletlenül: Lyka Károly művészettörténész épp Gáborjáni jelentkezése és a sokszorosító grafika két világháború között virágzása nyomán fogalmazta meg: ha Debrecen művészetének van miből meríteni, és ha valamiben a legerősebb, akkor az éppen a grafika.

A művészeti tanszék szakcsoportvezetőjeként Tamus István 1996-ban rendezett művésztanár-kiállítást, amelyen Kiss Sámueltől (a debreceni „Rajzoskola” első professzorától) vele bezárólag húsznál több rajzpedagógus életművet villantott föl. Közülük itt most 15 név szerepel ismét, a névsor kiegészül Erdődy József Attila és Imreh Sándor munkáival, akik meghívása szintén már egy újabb művészi-pedagógiai szemlélet útkeresését jelöli. Tamus rendezte 2004-ben a művésztanárok történeti áttekintő kiállítását; 2000-ben A debreceni grafika két évszázada c. nagyszabású, a kezdetekre visszatekintő kortárs grafikai szemlét; s a fennállásának jövőre 20 éves jubileumát ünneplő Grafikusok Ajtósi Dürer Egyesülete gyűjteményi tárlatát 2018-ban. Ennek már a címe is árulkodó volt: Múlt, jelen, jövő a debreceni grafikai hagyományok tükrében. S ne feledjük: gondozásukban jelent meg, reprint mappában, a Római Magyar Akadémia ösztöndíjasa, Gáborjáni Szabó Kálmán itáliai fametszet-sorozata. Ebből három lap látható, s két-két, a református szakrális tematikát, illetve a szegénysorsot drámai életkép-tömörséggel reprezentáló négy kisebb metszete. Három új, nagyméretű metszettel van jelen Tamus István: köztük a 2017-es Művésztelep a reformáció évében hármas kötődését jelöli: a szakrális tematikát, a közösségi, művészetszervezői alkotó jelenlétet, illetve a művészet révén megnyilvánuló (és az alkotófolyamatban rejlő) párbeszéd-lehetőségek időben és térben történő strukturálását.

A debreceni grafikai hagyományokról esszét írt Éles Csaba, a kollégiumi rajzoktatás történetét rövidebb formában Sz. Kürthy Katalin ismertette, hosszabb tanulmányban Molnár-Tamus Viktória foglalkozott a témával. Halljuk majd előadását a rajzoktatás és vizuális nevelés szerepéről a debreceni tanítóképzés elmúlt másfél évszázadában, így csak az előzményekre utalunk. Noha az első magyar rézmetszetek a 16. század közepéből valók, az 1561 óta nyomdát üzemeltető városban a rézmetszés később tűnt föl: a 18. század közepén jelentkezett a technikával Kováts György, 1767-ben Farkas István, Csokonai idejében pedig a rézmetszőknek saját sajtójuk is volt. A kollégiumi diákok készítették 1800-ban az első magyar nyelvű földgömböt, így a rézmetszet is a szemléltető oktatás része lett. Tóth Béla írja könyvében: a tevékenység magával ragadta a diákokat, társaságok, önképzőkörök alakultak, s amit előbb csak szórakozásból műveltek, hamarosan a tanulás alapját szolgáló szemléltető eszközök készítésévé nemesedett. Az első világi tárgyú metszetet (Debrecen látképe a debreceni asztalos céh szabaduló leveléhez) 1788-ban alkotta Kabai Mihály, az 1792. évi új kollégiumi törvénykönyv 1796-ban kiegészített változata pedig a rajzolást és zenét „nemes szórakozásként” ajánlotta a diákok figyelmébe. S ezt már megelőlegezte a Kollégiumban tanuló Pethe Ferenc, Kiss Sámuel, Sárváry Pál, Karacs Ferenc és Erőss János képzőművészeti tevékenysége. Egész rajtfüzet maradt fönn Sárváry Páltól, aki a jó rajzolókat külön taníttatta. A kötelező rajzoktatás 1801-es elrendelése után 1804-ben írta „A rajzolás mesterségének kezdete...” c. munkája első kötetét (egyébként 35 kollégiumi rajztanári éve során hat tankönyvet írt). Az ő tanítványa volt Kiss Sámuel, Debrecen első festője, az ország első akvarellistája. Noha a rézmetsző kör föloszlott 1812-ben, az illusztrált tankönyvek és autonóm művészi lapok készítésének hagyománya fönnmaradt.

Az alkalomszerűen válogatott kiállítási anyagból kiderül, hogy a Kollégiumban folyó rajzoktatás nemcsak a didaktikai szemléletet, hanem az adott korszak autonóm művészeti irányait, lehetőségeit és technikáit is reprezentálta. A meggyökeresedő rézkarc után a sokszorosító grafika szinte minden változata megjelent. Bakoss Tibor bevezette az akvarellt, majd Medgyessy Ferenc első mestere, Bosznay István a díszítést is az alakrajz mellé, Madarász Gyula a lélek- és sorsábrázolást mutatta be, tájkompozíciós keretek között. (Erdélyi tája azért is különleges, mert az elsősorban a gouache technikát alkalmazó Madarász ritka olajképeinek egyike.) Cs. Uhrin Tibor után az 1990-es években a (kellő eszközháttérrel a művészeti nevelésben is jól alkalmazható) tűzzománc elemi önalakító erejét Nuridsány Éva tevékenységével ismerték meg a hallgatók, itt négy expresszív-szimbolikus zománca is látható. A Rudnay-tanítvány Tar Zoltánt elsősorban festőként ismerjük, de szobrászatot Kisfaludy-Stróbl tanította neki, portréja szobrászi oldalát is reprezentálja. Tar Zoltánnál, Félegyházi Lászlónál és Török Anikónál a pasztell és a vegyes technika, az expresszivitás, a líraiság és szimbólumjelleg ötvöződött (utóbbira példa Fekete Borbála képe is); a katedrától nemrég visszavonult Fátyol Zoltán pedig az archaikus gyermeki emlék- és kollektív élményréteg kifejezésének jelentőséget hangsúlyozta (ezt tükrözik Malom-gáti képei).

S egyszerre van jelen a klasszikus rajzműveltség és a kísérletező újragondolás a tanszék – ugyanezen a helyen már „székfoglaló” tárlattal bemutatkozott – két új művésztanáránál. Imreh Sándor a szénrajzzal is képes festői kompozíciót alkotni, de a medialitás – avagy az átváltozás folyamatának grafikai keresése – szintén jellemzi. S míg Kiss Sámuel 200 évvel ezelőtt (1813–19 között) még a Kollégium vezetőinek engedélyét kérte, hogy gipszfejeket hozasson Bécsből a szénrajzportrék készítéséhez, Erdődy József Attila és tanítványai már pet palackos kupakokból komponálták a reformációs Kakast az egyszerre világi és szakrális térben, most pedig Bosch-variációkat mutat be, geometrikus színjelek formájában. Ez pedig már az asszociatív vizuális gondolkodás jele – hogyan fejezhetik ki a konstruktív geometrikus színnégyzetek pl. a kísértés, az utolsó ítélet vagy a gyönyörök kertje élményrétegeit –, tehát: a modern művészet eszköztárával miként lehet visszavezetni oda, hogy a látvány és az élmény mögött magát az egészet, a jelenséget is érzékeljük.

 

Vitéz Ferenc PhD irodalmár