Ez évben is van miért hálát adni

Az új kenyér ünnepéről, annak eredetéről, a hálaadás fontosságáról és idejéről beszélgettek Hodossy-Takács Előddel, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem Bibliai Teológiai és Vallástörténeti Tanszékének vezetőjével. A refromatus.hu – n megjelent írást itt is elolvashatja.

Honnan származik az új kenyér ünnepe?

Ezt a kérdést egészen messziről szeretem megközelíteni. Alapvetően biblikus kutató vagyok, a Bibliai Teológiai Tanszéket vezetem itt, a debreceni teológián. Ha jobban megnézzük, akkor azt látjuk, hogy nagyon mély ószövetségi gyökerei vannak a termésért és a betakarításért tartott hálaadó ünnepeknek. Valójában még Izráel történeténél is régebbre kell visszatekintenünk, már az ókori Mezopotámiában megvoltak a mezőgazdasági év rendjéhez igazodó különleges ünnepek, és a megtermelt élelmiszerek egy része felbukkant a napi áldozatok között is. Ezzel a keleti templomokban az istenség szükségleteiről gondoskodtak, de a templomba vitt élelmiszereket végső soron a papok és a személyzet többi tagja fogyasztotta el. Itt már megjelenik a kenyér is a pörköltgabona-áldozatok mellett. A bibliaolvasó emberek előtt nem ismeretlen az a nagyon egyszerű rítus, hogy az Úr templomában a szent kenyerek asztalára friss kenyereket kellett kihelyezni. Az ókori izraeliták természetesen nem gondolták azt, hogy ezeket a kenyéráldozatokat az Úristen meg fogja enni napközben. Egyébként a bibliai áldozatoknak nagyon erős közösségi dimenziója volt, a nagycsaládok együtt étkeztek ilyenkor. Ez rögtön átvezet bennünket az újszövetségi asztalközösséghez.

Hogyan lett ebből végül a keresztyénség egyik ünnepe?

Az aratás és a szüret lezárulta két minősített pillanat. Minél inkább visszatekintünk egy normálisan működő, agráriumra épülő társadalomra, annál jobban érezzük ennek súlyát. A betakarítási munkák végén az emberben ősi érzés hatalmasodik el: most lezárult a munka, és nagyjából biztosítottnak látom az előttem álló esztendőt. Hegyalján nőttem föl, az én szülővárosomban azt mondtuk, hogy szusszanunk olyankor egyet. Ez az érzés teológiai tartalmat is kap, amikor megállok és hálát adok. Ez persze a mai embernek furcsa, mert nem a saját csűrjéből kell eltartania családját. Az ókori Izráelben az emberek kilencven-kilencvenöt százaléka közvetlenül a földből, a mezőgazdaságból élt, ez nekik teljesen kézzelfogható volt. Ez gyönyörűen összecseng a régi magyar falvak életével, ahol a termés a megélhetést jelentette. Református népünk ebben élt, ilyenkor, aratás végén megállunk és visszatekintünk. Hálát adva gondolunk vissza arra, hogy ment a munka, lezajlott a betakarítás, és jó reménység van bennünk, hogy a termény ki fog tartani a jövő esztendőre is.


Fotó: Kalocsai Richárd

Hogyan adhatunk hálát úgy a termésért, hogy nem is arattunk?

Az új kenyér ünnepének hálaadó dimenziója megmaradt. Ma már nyilván nem a mázsálás ideje ez az időszak a legtöbb gyülekezeti tag számára, mert nem mind gazdálkodunk. De az ünnep tökéletes alkalom a visszatekintésre, arra, amit elértünk az elmúlt időszakban. Szépen mondja istentiszteleti rendtartásunk, amikor az úrvacsoráról van szó: a kenyér és a bor, a jegyek az Úr ajándékai és kezünk munkájának gyümölcsei. Ebben gyönyörűen benne van ez a kettősség, amit hangsúlyoznunk kell. Ha az ember elér valamit, megdolgozik vagy megküzd valamiért, annak látványos vagy kevéssé látványos eredménye van attól függően, hogy milyen munkakörben dolgozik. Akinek valóban földje és csűrjei vannak, tényleg látja, hogy a magtár teli van, vagy csak félig. Ez egészen más egy irodai munkát végző ember életében, aki legfeljebb azt tudja nézni, hány kitöltött Excel-táblázata van. Ez lehet, hogy éppolyan nagy siker, de nem annyira látványos. Meg kell őrizni annak bizonyosságát, hogy amit elérek, az egyszerre Isten ajándéka és az én kezem munkájának a gyümölcse. Ez nagyon erőteljesen találkozik egyébként a kálvini munkaetikával. A reformátor szerint igenis lehet hivatása az embernek az, amit csinál, hogyha bizonyos szempontok szerint végzi munkáját. Ha ennek tudatában vagyok, miközben a munkámat elvégeztem, és ezzel el is érek valamit, vagy előrébb jutok, gyarapodok általa, akkor az nem az én törtetésem eredménye. A hálaadó szívvel végzett munka sikere annak jele, hogy Isten látja az igyekezetemet, és megáldja a szándékomat.

Miért adhatunk hálát ebben az évben?

Hónapok óta zavarodottan viselkedünk. Elkesergünk bajainkon meg nehézségeinken, és folyamatosan könyörögtünk, könyörgünk azért, hogy ez a rendkívüli, mindannyiunk életét meghatározó pandémiás helyzet oldódjon meg, és hogy minél kevesebb család szenvedjen emiatt. Éppen ezért 2020-ban talán még fontosabb, hogy megtaláljuk azokat a dolgokat, amelyekért hálásak lehetünk Istennek, aki megtartotta egyházát és megőrizte a gyülekezeteit mind a mai napig. Lehet, hogy a mezőgazdasági év nem lett olyan jó, legalábbis az én kertemben a gyümölcs sokkal rosszabb lett, mint az elmúlt években, de más termésre nem lehet panasz. Ne azt vegyük észre, hogy mi a gyenge. Az emberek szemléletét kicsit át kellene állítani ebbe a hálaadó dimenzióba. Meggyőződésem, hogy mindannyian sokkal jobban éreznénk magunkat így. Lehet, hogy elvakult vagyok, bár nem hiszem, de szerintem 2020 első felében is rengeteg olyan dolgot találunk, amiért hálát tudunk adni. Ennek nem kell keserédesnek lennie. Isten megpróbálja a népét, de idáig megőrzött bennünket.


Fotó: Kapás Csilla

Az új kenyér ünnepe Magyarországon összenőtt az augusztus 20-i államalapítási ünneppel. A legtöbb településen együtt szentelik meg az új kenyeret a helyi felekezetek papjai, lelkészei, de az is előfordul, hogy a református lelkipásztort nem hívják meg az eseményre. Baj ez?

Nekem alapvető kérdés egyházunk jelenléte a nyilvánosság tereiben, és mindig a dolog lényegi része érdekel. Ha díszletnek kell a pódiumra még egy református lelkész is, és tartalmi szempontból semmi jelentősége nincs a jelenlétének, akkor egyáltalán nem baj, ha nincs ott, sőt épp ellenkezőleg. Ezzel szemben teljes mértékben helyesnek és helyénvalónak gondolom, hogy az egyház a nyilvánosság terében látható és hallható módon legyen jelen. A hangsúly erre a kettőre esik. Szerintem ez olyan fontos alapelv, amelyhez ragaszkodnunk kell, de csak az önmagáért való jelenlétnek nincs értelme.

A kenyér azon túl, hogy Krisztus testét is jelenti, jelentheti a mindennapi szükségleteinket, valamint a lelki táplálékot is. Előnyben kell részesítenünk valamelyiket az utóbbi két „kenyér” közül?

Az tény, hogy az új kenyérért tartott hálaadási alkalom alapesetben az asztalra tehető, a kézzel fogható kenyér köré összpontosul. Ezen az alkalmon nem a lelki kenyér kerül a középpontba, hanem az ember testi szükségletének felismerése. A megkísértés történetében is az az alapkonfliktus, hogy Jézus megéhezik a negyvennapos böjt után. Az ember megéhezik, megszomjazik. A kísértő a kövek kenyérré változtatására szólította fel Jézust, erre hangzik a híres felelet: „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik.” (Mt 4,4) A modern ember hajlamos arra, hogy csak az anyagi szükségletekre legyen tekintettel, csak a kenyérre figyeljen, amit meg tud enni. De jobban örül a kalácsnak. Emellett van olyan ősi kísértés is, hogy ezt az egész történetet elspiritualizáljuk, és csak a lelki kenyeret tartsuk fontosnak. Jakab levelének szavait tekintem ebben irányadónak: „Ha egy férfi- vagy nőtestvérünknek nincs ruhája, és nincs meg a ...mindennapi kenyere (...), de nem adjátok... meg nekik, amire a testnek szüksége van, mit használ az? Ugyanígy a hit is, ha cselekedetei nincsenek, halott önmagában.” (Jak 2,15–17) Számítanak az ember testi szükségletei. A protestáns gondolkodásban nagyon fontos a kettő egyensúlya.